Nyugaton a színházi darabokat hosszú idő óta „drámaként” tanulmányozták az irodalom kontextusán belül, mely során az írott szövegre helyezték elsősorban a hangsúlyt, mint például antik görög, római és klasszikus európai művek olvasására. Az 1990-es években fordultak a kutatók a világ különböző kultúráinak és népeinek színháztörténete felé. Ezek a kutatások egyre szisztematikusabban koncentráltak az előadások szükséges aspektusaira is, melyek a szóbeli kultúrából és hagyományból gyökereztek. Olyan korai, szóbeli eposzi szövegeket, mint a Gilgames eposz (sumér), Mahabharata és Ramayana (India), az Iliász és az Odüsszeia (görög), melyeket számos alkalommal mondtak el és adtak elő a történetmondók és költők, vizsgáltak meg a szóbeliség és a drámai felmondás elemei, egységei szempontjából, mely értelmezhető lehet a színház legkorábbi megnyilvánulásának is. A történelem során különböző igények hatottak a színházi kifejezésmód megjelenésére világszerte. Néhány esetben teljes mértékben rituálékon és vallási szertartásokon alapult (sámánizmus, misztérium, szenvedéstörténet). A magas kultúra kifejezéseként tartották számon és támogatták birodalmi udvarokban, államokban és nemzetekben (Jīngjù – vagyis a Pekingi Opera, Kínában; a Noh Japánban, vagy a 17. századi klasszikus időszak Franciaországban). Következetesen a populáris utcai színház és karnevál formájában jelentkezett, gyakran érintve jóval ősibb előadói hagyományokat is, mint például a bábozás, az árnyjáték (pl.: az oszmán-török Karagöz) és az improvizáción alapuló olasz commedia dell' arte. A modern kor nem csak a musicalt és a varietét vezette be, hanem a politikai színház különböző formáit is: szubverzív színház (kolonialista ellenes), tiltakozó színház (apartheid ellenes, Dél-Afrikában), társadalmi ténykedés és aktivista színház (az Elnyomottak Színháza Brazíliában). Sok kortárs színházi kezdeményezés keres olyan kifejezési formákat, melyek közösségi alapúak, interaktívak, kultúrákon átívelőek, és oktató jellegűek, mint például azok a hibrid előadások és színházak, melyek egészségügyi témákkal (HIV/AIDS) és társadalmi problémákkal (rasszizmus, diszkrimináció) kapcsolatban vállalták a felvilágosítást és a tudatosság növelését.

Míg a kezdeti romani színházban ugyanazok a tendenciák nyilvánulnak meg, mint bármely más színházi hagyományban, azért vannak egyedi jellemzői is, mint az önálló terület vagy nemzetállam hiánya, mely az összes romani nyelvet és kultúrát globálisan egyesíthetné. Ezáltal összekapcsolódik azon országok sokrétű történelmi, nyelvi és kulturális hagyományaival, melyekben a romani emberek élnek. Történetileg nem meglepő, hogy utalások találhatóak a romani kultúrában a Karagöz árny- és bábjátékokra, hiszen éltek romani csoportok Anatóliában (mely a Bizánci Birodalomtól az Oszmánra szállt a 13-15. században). Az első hivatásos romani színtársulat 1931-ben alakult. Elsősorban oroszul adták elő a darabokat, melyeket romani szövegrészekkel és zenével színesítettek, a moszkvai helyszínű Romen Színház hírnévre tett szert az akkori Szovjetunióban alkalmazott asszimilácós politika ellenére, mely a romani esztétikai kifejezés folklorizációját támogatta. A második, de kétségkívül a legismertebb hivatásos romani színtársulat a  Roma Theatre Phralipe volt, melyet 1970-ben Rahim Burhan alapított Skopjéban, Macedóniában. Jugoszlávia felbomlását követően a színház átkerült Mülheimbe, Németországba, ahol a Theater an der Ruhrban működött 1991-től 2001-ig, majd 2003-tól Kölnbe költözött. Általában romani nyelvre lefordított nemzetközi klasszikusokat adtak elő. A harmadik legismertebb hivatásos romani színtársulat a Romathan, melyet Kassán, Szlovákiában alapítottak 1994-ban. Nemzetközileg ismert darabokat adtak elő fordításban, illetve eredeti műveket is szlovákul és romani nyelven. 1999-ben a Rhizomfilm elkészített egy dokumentumfilmet a társulatról. Sok kezdeményezés és előadás született különböző kisebb csoportok által a 21. században. A 2012-ben Pécsen (Európa Kulturális Fővárosa), Magyarországon megrendezett Romani Színházi Fesztivál, melyet a Rácz Aladár Közösségi Ház szervezett, egy egyhetes romani színházi programsorozatot kínált gyerekeknek és felnőtteknek. Európán kívül a Caravan Színtársulat Kanadában képviselteti magát, 1980 óta. Érdemes megemlíteni a romani cirkuszt is, Cirque Romanès-t Franciaországban, Alexandre Romanès irányítása alatt. Végül említésre méltóak azok darabok is, melyet más műfajokban jeleskedő romani írók alkottak. Néhányan közülük: Rajko Đurić (Szerbia), Marcel Hognon (Franciaország), José Heredia Maya (Spanyolország), Santino Spinelli (Olaszország), Jovan Nikolić (Szerbia) & Ruždija Russo Sejdović (Montenegró), Ali Krasnići (Albánia) és Kujtim Paćaku (Koszovó).

Irodalomjegyzék:

Bakker, Peter and Kyuchukov, Hristo (eds), What is the Romani language? (Paris / Hertfordshire: Centre de recherches tsiganes / University of Hertfordshire Press, 2000).

Courthiade, Marcel. "Le Théâtre Rromani dans le contexte Balkanique." Bulletin de l`Association des Anciens Élèves de l`INALCO (Paris: INALCO, Oct 2001).

Courthiade, Marcel. "Le Théâtre d`expression Rromani." Les Cahiers Maison Antoine Vitez Centre International de la Traduction Théâtrale (Montpellier: CLIMATS, 2001).

Lemon, Alaina (2000), Between Two Fires. Gypsy Performance and Romani Memory from Pushkin to Postsocialism, Durham / London: Duke University Press.

Madison, D. Soyini and Judith Hamera (eds), The SAGE Handbook of Performance Studies (Thousand Oaks: SAGE Publications, 2006).

Rawlings, Keith. "Deeper Investigations into Shadow Theatre and Puppetry." Updated online March 2011.

Rubin, Don (ed), The World Encyclopedia of Contemporary Theatre series (London / New York: Routledge, 1998).

Slichenko, Nikolai. "From Campfire to Footlights: Gypsies in the Theatre." The Patrin Web Journal online.

Williams, Gary Jay (ed), Theatre Histories: An Introduction (New York / London: Routledge, 2006).