A szájhagyomány, illetve a definiálását segítő „műfajok” és előadások akadémiai tanulmányozása a 20. század második felében kezdett virágozni. Mindez elsősorban Parry & Lord, Walter Ong, Ruth Finnegan és John Miles Foley munkáira támaszkodva történt, hogy csak néhány nevet említsünk. A Balkánon végzett kezdeti kutatások vezettek tovább a szájhagyomány vizsgálatához Afrikában, Ausztráliában, Latin-Amerikába, illetve a különböző bennszülött csoportok körében világszerte. Mindezt megelőzően a kulturális termelésre irodalmi referenciakeret alapján tekintettek. Olyan kanonikus és történelmi művekre fókuszáltak, melyek elit, irodalmi körülmények között születtek; az írott szöveg elsődleges volt, a szóbeliséget pedig populárisnak és folklórnak bélyegezték. Azonban számos kultúra a szóbeliség hagyományán keresztül marad fenn. Történetek, legendák, mítoszok, közmondások, költemények, dalok és játékok közvetítették a társadalmi ismereteket, melybe a a szóbeli törvények (vezetés és viselkedés) is beletartoznak generációról generációra. Amennyiben a narratívákat a szóbeliség referenciakerete alapján vizsgáljuk, egy egyedülállóan felvonultatott és bonyolult verbális struktúrák és motívumok (emlékezeterősítő, formai, ritmikus) tűnnek elő, az előadáshoz kapcsolódó szerkezeti elemekkel együtt (hallási, mozgásos, vizuális, tapintási, testi). Ezen aspektusok minden egyes szóbeli eseményt egyrészt a múlttal való folyamatos kapcsolatként, másrészt a jelen kollektív és kreatív együttműködéseként értelmezik. A szóbeli hagyomány középpontba állítása fontos fejlődést hozott a történelem szóbeli narrációjának vizsgálatában is. A szóbeliséggel foglalkozó történészek egyének és közösségek élettörténetét tanulmányozzák adott helyen és időben, illetve a történelmi kontextusban, amelyben ezek a narratívák megszülettek. Ezek a történetek szemtanúk beszámolóit és tanúvallomásokat tartalmaznak. Éleslátás és a felmerülő kihívások leküzdése szükséges ahhoz, hogy a szóbeli hagyomány és történelme dokumentálható legyen. A beszédet írott formában rögzíteni kell, az ellipszisek, szünetek és gesztusok magyarázatával együtt. Hasonlóképpen a nem lineáris, dinamikus és interaktív szóbeli események dacolnak a sorrendiséggel és az egyéni szerzőség fogalmával, hiszen nagylelkűen teret engednek az adaptációk, az újítások és alternatív verziók felbukkanásának a narrátor és a közönség között. Végül a módszertanok törekszenek arra, hogy megragadják az egyéni szubjektivitásokat, illetve a kutató és a kutatott személyek között jelen lévő erőviszonyokat, mely etikai és jogi vonatkozású útmutatásoknak is teret enged.

A romani kultúra hatalmas mennyiségű történeteit, legendáit, meséit és tradícióit nem romani folkloristák és kutatók dokumentálták az utóbbi 150 évben. És valóban, az átírásaikban, analízisükben és előadásaikban használt kategóriák és referenciakeretek olykor „idegennek” tűnnek a kulturális termékektől. Ahogyan a vizsgálandó anyagok, illetve a romani kutatók száma is növekszik és egyre több munkát fordítanak és írnak le, illetve tanulmányoznak, szükségessé válhat a rendszerezés felülvizsgálata. Bakker & Kyuchukov (2000: 48-56) szerint a romani közösségek legformálisabb műfajai a paramisa / paramiča ("mesék") és a gil`a / dija ("énekek"), kiegészülve olyan alműfajokkal, mint a bare paramisa ("hosszú mesék"), xarne ("rövid történetek"), és a vitezika paramisa ("hősökről szóló mesék"). Továbbá népszerű műfajoknak tekintik a divano ("társadalmi helyzetek kommentálását és kritikáját tartalmazó narratíva") a Kalderaš közösségben, a god`aver ("közmondások" vagy "bölcs szavak"), a garadino alav ("találós kérdések"), melynek a nyelvi játék, a sar pes phenel - s`oda hin? ("Hogy mondod? Mit jelent?") az egyik fajtája.

Nagyobb családokban elterjedtek az úgynevezett mule („a halottak lelke”), a čohaňa ("boszorkányok") és sune (“álmok") narratívák. A történetek és a legendák közismertek, határokon átívelnek. Ezen az úton elindulva Heinz Mode statisztikai vizsgálatai, melyeket a romani, indiai, perzsiai és török történeteken végzett el, egy hipotézis felállítására ösztönözte a kutatót. E szerint az Európába vándorló romani csoportok segítettek az indiai történetek korai modelljének és motívumainak a kontinensen történő bemutatásában, illetve elterjesztésében, mely elősegítette számos ország narratív tradícióját. Dora Yates és Diane Tong jól ismert kutatók, akik felvették a romani  paramiča-t.

Irodalomjegyzék:

Bakker, Peter and Kyuchukov, Hristo (eds), "Romani Folklore" in What is the Romani language? (Paris / Hertfordshire: Centre de recherches tsiganes / University of Hertfordshire Press, 2000).

Belišová, Jana (ed), Phurikane gil`a - Ancient Roma Songs (Bratislava: Zudro Association, 2005). Available online.

Bernal, Jorge (ed), Le Paramícha le Trayóske - Los cuentos de la vida. Selección de Cuentos Gitanos. Rromanés-Castellano (Buenos Aires: Comisión para la Preservación del Patrimonio, 2005). Available online.

de Gila, Vania (ed), La Prière des Loups. Récits tsiganes. Edition bilingue., "Tradition Orale" (Port-de-Buc: Éditions Wallâda, 2005)

ROMBASE, "Oral Literature", University of Graz, Austria. Available online

Rromane Garadune Lava - Roma Találós Kérdések - Rromani Riddles (Budapest: Romano Kher, 1999)

Sijerčić, Hedina (ed), Romani Folktales series. Bilingual. Gurbeti dialect. (Toronto: Magoria Books, 2009)

Sijerčić, Hedina (ed), Rromane Paramicha. Stories and Legends of the Gurbeti Roma. Bilingual. English and Gurbeti dialect. (Toronto: Magoria Books, 2009)